A baktériumtenyésztés nagyon hasznos, ráadásul viszonylag egyszerű laboratóriumi vizsgálat. Segítségével meghatározhatjuk a jelenlévő kórokozót, ami segít diagnosztizálni az adott betegséget. Talán még nagyobb előnye, hogy arra is választ ad: éppen melyik a leghatásosabb gyógyszer galambjaink számára a jelenlévő kórokozó ellen. Ennek ismeretében nyilvánvalóan nagyon sok időt, pénzt, elpazarolt gyógyszert és persze rengeteg értékes galambot menthetünk meg.
A legtöbb baktérium viszonylag könnyen szaporítható mesterséges úton. Ezt az eljárást baktériumtenyésztésnek hívjuk. A vizsgálni kívánt (élő vagy elhullott) galamb bizonyos váladékaiból – pl. ürülék, könny, nyál -, vagy belső szerveiből mintát veszünk, majd a mintát erre alkalmas táptalajra visszük fel, és termosztátba téve állandó hőmérsékleten, 38 Celsius fokon tartjuk, “keltetjük”. A kedvező körülmények között a mintában lévő baktériumok gyors szaporodásba, osztódásba kezdenek, és fajtól függően sokszor már 12 -24 óra múlva szemmel látható nagyságú telepeket képeznek.
Vannak táptalajok, melyeket általánosan használunk, mivel a legtöbb baktériumfaj elszaporodik rajtuk. Ilyen pl. a csirkevérrel dúsított agar. Vannak specifikus táptalajok, mint pl. az XLD nevű agar; ennek az az előnye, hogy csak a szalmonellák képesek elszaporodni rajtuk, ráadásul ezt a táptalaj színének változása is jelzi. Tehát, ha például egy elhullott galamb májából mintát kenünk fel egy XLD táptalajra, és annak színe rózsaszínről sárgára változik, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a táptalajon szalmonella baktériumok szaporodtak el, tehát a galamb májában ott voltak ezek a kórokozók.
A baktériumtenyésztés arra is választ adhat, mennyire agresszív baktériumtörzzsel állunk szemben. Az alábbi fénykép egy példa erre. A képen egy csirkevéres agar táptalaj egy részlete látható, melyre egy galamb tüdejéből kentünk fel mintát.
A képen a gombostűfejnyi, de azért szemmel jól látható telepeket különböző veszélyességű sztreptokokkusz baktériumok alkotják. (Egy-egy ilyen kicsi telepben sok millió baktérium van.) Némelyik telepet vékony, világosabb színű kör vesz körül. A táptalaj itt azért világos sárgás, mert a telepben fejlődő baktériumok elpusztították az agarhoz kevert csirkevér vörösvérsejtjeit. Ezek az úgynevezett hemolizáló (“vérbontó”) sztreptokokkusz törzsek rendkívül agresszívek, sokkal veszélyesebbek, mint nem hemolizáló rokonaik. Ha ilyenek kerülnek a galamb szervezetébe, az nagyon rövid időn belül elhulláshoz vezethet.
A baktériumtenyésztés módszerével tehát képet kaphatunk arról, milyen fajta baktériumok találhatók a galamb szervezetében. Egy hasonló vizsgálattal, különböző antibiotikumos korongok segítségével azt is megtudhatjuk, hogy az adott baktériumtörzs pontosan mely antibiotikumokra érzékeny, és melyek azok, amelyekkel szemben már ellenállóvá, rezisztenssé vált. Ezt a vizsgálatot mutatja be az alábbi kép.
Ezen a képen látható táptalajra tehát az előző baktériumtenyészetből származó telepekből oltottunk tovább néhányat. A fehér korongok különböző antibiotikumokkal átitatott kis papírlapocskák. Az elmosódott fehéres anyag, ami csaknem az egész felületet beborítja, az újonnan kinőtt második generációs baktériumtelepek. Az egyes baktériumok természetesen szabad szemmel itt sem láthatók, de mivel szó szerint sok milliárdnyi van belőlük, ekkora számban már egybemosódó tömeget adnak.
Hogyan működik mindez? Amikor a mintát felkenjük a táptalajra és rátesszük a korongokat, a korongokból a bennük lévő antibiotikum átszivárog a táptalajba. Tehát a korongok közvetlen környékén a táptalaj “gyógyszeres” lesz, és mi azt vizsgáljuk, hogy ezek az egyes gyógyszerek hogyan hatnak a szaporodni akaró baktériumra.
Ha valamelyik antibiotikum hatásos a jelenlévő baktérium ellen, akkor ott nem tudnak a baktériumok elszaporodni, így a táptalaj ott baktériummentes, tehát piros marad. Ez a piros gyűrű az úgynevezett gátlási zóna. Tehát, amelyik papírkorong körül ott van a gátlási zóna, az a jó antibiotikum az adott baktérium ellen. Minél nagyobb ez a zóna, annál jobban hat az antibiotikum. (Legszebb példája ennek itt a C 30-as jelű korong, amely a chloramphenicol nevű antibiotikumot tartalmazza.)
Amely korongok körül azonban ki tudtak nőni a fehéres, egybemosódott baktériumtelepek, azok a korongok erre a baktériumra nyilván hatástalan antibiotikumot tartalmaznak. Ez azt jelenti, hogy ez a baktériumtörzs arra az antibiotikumra nem érzékeny; ellenáll annak, vagyis rezisztens. Ebben az esetben ilyen például az OT 30-as jelű korong, ami oxytetracyclint, azaz tetránt tartalmaz. Ha a kezelést találomra végeztük volna és véletlenül éppen tetránt választunk, nem sok galambunk maradt volna életben…
A baktériumtenyésztés rengeteg időt és pénzt takarít meg, és rengeteg galambot ment meg azzal, hogy kiiktatja a vakon végzett és így sokszor eredménytelen antibiotikumos kezelést.
Mostanában sajnos egyre gyakrabban fordul elő, hogy egy “nagyágyúnak” tartott antibiotikummal történő, vakon végzett kezelés eredménytelen, és egy egészen más, jóval olcsóbb hatóanyag válik be, amit a baktériumtenyésztés módszerével választunk ki a konkrét esetben. Jó példa erre az enrofloxacin antibiotikum, amely régebben szinte kivétel nélkül “vitte” a szalmonellákat, vagyis a paratífuszra igen jó volt, azonban mostanság egyre inkább tapasztalhatjuk, hogy egyre több szalmonellatörzsben alakult ki ellene rezisztencia, vagyis ellenállóképesség. Ez nem csak nálunk van így, sajnos világjelenség: Colin Walker ausztrál galambász-állatorvos kollégám is ugyanilyen tapasztalatairól ír nemrég megjelent legújabb könyvében.
*
Haladók figyelmébe! A baktériumtenyésztésnek fentieken kívül további előnye is lehet. A vizsgált galambból vagy állományból származó ürülékből a hasznos bélbaktériumokat is ki tudjuk tenyészteni egy másik, arra megfelelő táptalajon. Így őket is meg tudjuk vizsgálni: rájuk milyen hatással vannak a különböző antibiotikumok. Így megtudhatjuk, melyik antibiotikum okozza a legkevesebb kárt a hasznos bélflórában. Ezzel a két párhuzamos vizsgálattal lehetővé válik számunkra, hogy olyan antibiotikumot válasszunk a konkrét kezeléshez, amely hatékonyan elpusztítja a káros baktériumokat, ugyanakkor megkíméli a hasznos bélflórát. Mivel az antibiotikumok egyik legsúlyosabb mellékhatása a normál bélflóra megsemmisítése, ennek elkerülése döntő mértékben hozzájárulhat a kezelés sikeréhez!
